Menü
Rövid URL

Élet a barrik után – újhullámos spanyol vörösök

Maquinatabla2013

Valóra vált volna Robert Parker tíz évvel ezelőtti jóslata? Spanyolország a csillagok közé emelkedett? Felülről szemlélve nem úgy tűnik: a befektetésre alkalmas borok oroszlánrészét még mindig Franciaország termeli, a spanyolok labdába sem rúgnak ebben a játszmában. Ahogy egy gyűjtői vénával megáldott barátom szereti felhánytorgatni: a spanyoloknak nincs igazi értéke, nem csábítanak a befektetésre. Ami neves és drága, előbb vagy utóbb az is leakciózásra kerül a nagy weboldalakon (például a decantalo.comon, ahonnan évek óta magam is rendszeresen vásárolok). És miért is ruházna be az ember, ha tudja, hogy fél év múlva olcsóbban megveheti ugyanazt a palackot?

Összességében ugyanakkor mégis igaza lett Parkernek, én azt gondolom. A sajtójelenlétből, az egykoron folyóboros, most sztárpincéket kinevelő borvidékekből (mint Campo de Borja, Jumilla, csak hogy említsek néhányat, melyet magam is követek), továbbá, nos, a bőkezű sztárkritikusi pontszámokból. Ami utóbbiakat illeti, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a borpápa nem is annyira megvizionálta, mint inkább megépítette a szép új spanyol imázst – a Jay Miller & Pancho Campo korrupciós botrányra valószínűleg még sokan emlékeznek, de véleményem szerint ez csupán a kicsúcsosodása volt az átfogó parkerizálódásnak. Ami minden pozitívuma mellett is – merthogy ilyenek vitathatatlanul léteznek, például az átlagszínvonal emelkedése, borhibák visszaszorulása – egyenes út az unalom földjére, lekvár- és kapucsínóországba.

Az új trendekre azonban az Ibériai-félsziget sem immúnis. A korai szürettől az egészfürtös erjesztésen és amfórahasználaton át a radikális beavatkozáskerülésig mindenre találunk példát manapság, és ha ehhez a többnyire kedvező árakat is hozzáadjuk (a spanyol vörösnek kevés kihívója akad árértékileg), barrikszörnyekből kiábrándult fogyasztóként csábító felfedeznivaló tárul a szemünk elé.

Kalandra éhesen vágtam neki a rendelésnek. Amint rászabadultam az első palackokra, elkapott a lelkesedés. Eleinte. Mind képes volt újat mutatni, és ez elszórakoztatott egy darabig – de aztán, mintegy általános forgatókönyvet követve, az első kortyok okozta meglepetés helyét néhány pohárral később jellemzően a csalódottság vette át. A szállítmány felén átrágva magam már úgy voltam vele, hogy bárcsak elfogynának a borok, nem vágytam a következőre. Az ok? Borhibák, aránytalanságok. A kellem, a tisztaság, és végsősoron az élvezhetőség hiánya, amit nem kárpótol az újszerűség. Mindaz, ami miatt mára már borsódzik a hátam az ún. természetes boroktól (az utolsó cseppeket a pohárban éppen ez az eresztés szolgáltatta). A változás igényét nagyon is megértem, de miért kell átesni a ló túloldalára? Szélsőségből szélsőségbe? Hogyan sikerülhet a lázas megújulás közepette szem elől téveszteni a végső célt, a minőséget?

Az affér után erősen elgondolkoztam a parkerizáció kritizálásának jogszerűségén – ha a borvilág fölött gyülekező sötét felhőkről kérdeznének, én már biztosan nem ezzel állnék elő az első helyen. Ami pedig a spanyol vörösöket illeti: bezzeg azok a hagyományos monastrellek!

[Lábjegyzet: elmaradást pótolok; a borok az év első felében nyíltak.]

Solà Fred Negre 2014, Montsant

Carignan szólóban, acéltartályban. Csak utólag kerestem rá az összkénre, 64 mg/l – én ilyen alacsony értéknél már aggódok, de ebben az esetben indokolatlanul tenném. Tiszta a bor.

Jön a fajtajelleg! Az a finom vadhúsos árnyalat, amit annyira kedvelek (ellenben a csatornás brettel). Mellé sok fűszer és mediterrán melegség. Bisztrós, zamatos, a korty egyszerre könnyed és telt. Lendületes savak, ideális, közepes mennyiségű, finom érdességet adó tannin. A finisben szederlekvár. Totál óvilág – nem édes, nem ragacsos. Annyira nem zseniális, mint a Tescós carignan volt, de közelíti. Etalon a kategóriában.
11 pont (86/20), 4,10 euró, még szállítással együtt is remek vétel.

Rafa Bernabé Tragolargo 2013, Alicante

Monastrell, szintén acéltartályban elkészítve. Öveket becsatolni: kén hozzáadása nélkül készül. A nagyon, nagyon, nagyon kivételes esetek egyike, amikor ez nem vezet borhibához, beteg szagokhoz. Csak felborult egyensúlyhoz.

Én még eddig nem találkoztam a beavatkozmentesség sötét oldalát felemlegető sztárkritikusi leírással, de végre ez az idő is eljött. Wine Advocate: "Nincs 'természetes' jellege [a bornak], pedig az; értem ezalatt, hogy nem hagyott rajta nyomot a készítési módszer, mint sok másikon". Ja, és 90 pontot ér.

Ha ebben van is zavar, az még az én ingerküszöbömet sem lépte át. Felismerhetően monastrell. Fekete, érett, rengeteg abszolvált napfénnyel. Szeder és étcsokoládé. Gazdag és zamatos, nagyjából az Al-Muvedre stílusa. Lenne, ha nem lenne ilyen rusztikus. Durva, bántó tannin rontja el ízét, a második kortyra már erőteljesen bontani kezdi a nyálkahártyát. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez szándékos, a stabilitást hivatott szolgálni kén hiányában (a csersav a kéntől is erősebb antioxidáns). Ezt magában nem lehet élvezni, egyensúlyról, mint olyanról itt nem beszélhetünk.
Tituláljuk étellel menthető érdekességnek, az osztályzat mondjuk kilences (83/100). 14%, 5,85 euró.

Bodegas Ponce Clos Lojen 2014, Manchuela

100% bobal – Valencia mostohagyermeke, nem egy divatos szőlőfajta. A szőlő biodinamikus, a kénszint alacsony, több információt nem találtam.

Némi élesztős zavar az illatban. Kicsit funky, még tolerálható. Mediterrán érettség feketesége, medvecukros, szedres, primőrös. Kóstolva bisztrósan játékos, ugyanakkor egészen tömény, vastagon, szinte ragacsosan gyümölcsös. Hatalmas zamat és intenzitás ez egy ilyen olcsó bortól. A kezdeti lelkesedésem kortyközépnél kezd letörni, ahogy a húzós, kocsányos tannin hozzálát a reszeléshez. Egészfürtös erjesztés? Az hát. A beltartalom áron felüli, de elég faragatlan egy bor ez, amolyan útkeresőnek tűnik.
Kompromisszumos 9 pont, 6,75 euró. Nem venném meg újra.

Tragolargo

Emilio Valerio 2013, Navarra

Biodinamika és minimális beavatkozás. Érezni. A 2009-es a hét bora volt Jancis Robinsonnál. Talán azóta siklottak ki a dolgok.

Spanyol és mainstream francia fajták házasítása. Nincs jelentősége, semmiféle fajta- vagy borvidéki jelleget nem mutat. Fülledtség, vas, jód, meg talán illó fedi az illatot. A korty jól nyit, könnyed, mégis telt, jó a zamat, lendületesek a savak. Aztán jön ismét a tapadós, kocsányos tannin, a vége rendesen összerántja az ember száját, mint az éretlen vadalma. Több itt a javítanivaló, mint az erény. Én erre a borászatra többé nem vagyok kíváncsi.
T (75/100), 14%, 9,3 euró.

Guimaro 2013, Ribeira Sacra

Kompromisszumos. Nem az első eset a mezőnyben. Gyógyvíz, baromfiudvar és jód telepszik az illatra. Nem szép, nem tiszta, inkább az egyéni toleranciát teszi próbára. Kiszellőztetni sem lehet. Pedig az íze alapján sokat tud, és még érdekes is: elbűvölően finom szövésű, az élek eldolgozottak, igazán élvezetes. Lendületes, integrált savak, karcsú felépítés. Valódi hűvös klímás spanyol (megvan a kép a Mosel völgyét idéző, festői borvidékről?), a lelke mélyén valójában kékfrankos. Itt még a tannin sem mar. Kár az illatért.
Pontban: valahol T és 10 között. Cca. 9 euró.

Celler del Roure Vermell 2012, Valencia

Monastrell, garnacha és mandó, acélban erjesztve és amfórában érlelve. Wine Advocate 90 pont. Az biztos, hogy nem fás, és a sok napsütés is átjön, de zárkózott, nem sok illata van. Közepes test, egyszerre telt és inas. Tetszetősen megdolgozatlan, de elég aszkéta és díszmentes. A tannin itt is nyerssé teszi a finist, bár nem olyan durva, mint a fenti példákban. Spanyol vörösnek elég újszerű és bátor is talán, ugyanakkor nem lő túl a célon. Összességében visszafogottabb a kelleténél, de tehetséges, és már pusztán azzal is kitűnik a sorból, hogy hibamentes. Talán az idő majd kibontja, egy évet mindenképpen várnék vele.
11 pont (86/100), 9,90 euró. Egyszeri próbát megér, elég érdekes, de nem venném meg újra.

Suertes del Marqués 7 Fuentes 2013, Tenerife

Egzotikus termőhely sztárjelölt borászata. Biodinamikus praktikák és minimális kén-hozzáadás. A Decanternek tudósító Tom Cannavan szerint "érintésnyi" redukciót mutatnak a borok, de kitöltve gyorsan kinyílnak. Ez nem tette. Szúrós gyógyfürdőszag fedi, ami nem oszlik. Belekóstolva viszont megkapó – ez egy spanyol kadarka! Pont olyan szellős, törékeny és karcsú, még ha a vége tanninosabb is (optimális, közepes mennyiségben). Jó sav és lendület, ízben piros bogyósok is előkerülnek. A fogyaszthatóság példás, bár nem éppen komplex. Vannak erényei, kérdés, hogy mit ér értékelhető illat nélkül? Messze nem kifogástalan.
9 pont (83/100), 10,8 euró. Nem egy jó vétel.

Jimenez Landi Sotorrondero 2013, Mentrida

Újhullámos, papíron kiváló termelő. Decanter 92 pont. Az illat oxidált, vagy illós, vagy mindkettő. Száraz, sőt, savanya íz, a kellemetlen fajta, szájszárító tanninnal a végén. Mintha kökénybe harapna az ember. Nyers, nem is tiszta, erősen az ihatóság határán táncol. Elképzelhető, hogy nem volt tökéletes a palackom, de a cserek minőségét nehéz lenne ennek számlájára írni.
T (73/100), 12,95 euró. Innen sem veszek újabb bort egyhamar.

Quinta Milú La Cometa 2014, Ribera del Duero

Ribera del Duero borait nehéz barrik behemótokként skatulyáztam be magamban. A Quinta Milú viszont kézműves megközelítésben igyekszik elénk tárni a borvidéket, és a La Cometa valóban nem a fősodort képviseli. Sötét és testes, az igaz, de fát nem érezni, és bisztrós húrokat penget. Orrban zárkózott, amolyan "természetesboros" módra kissé tisztátalan, ízben meg full gyümölcslé. Mintha cukormentes (kékszőlő-)mustot inna az ember. Amit jó adag reszelős, bántó tanninnal toldottak meg. Rusztikus, nem igazán borszerű tétel.

Ha már kóstolt ilyen módon készült italt az ember, meglepőnek aligha fogja találni – ez is csak egy stílus. Nem vagyok meggyőzve arról, hogy 10 euró felett érdemes ilyen borokat készíteni. Arról meg még kevésbé, hogy a műfajnak bármiféle erénye létezne egy hagyományos bisztróvörössel szemben (pl. beaujolais nouveau).
Nem könnyű pontozni; nem hibamentes, de végsősoron van élvezeti értéke. Még ha én speciel már nem is vágyom hasonlóra. Legyen szűk tízes (84/100). 14%. 12,5 euró.

4 Kilos 12 Volts 2014, Mallorca

Még egy frissen felkapott pince. Helyi és francia fajták, minimális beavatkozás. Robert Parker 92 pont.

Mintha egy klasszikus bordeaux-it próbáltak volna elkészíteni egy sokkal melegebb klímán. Sötét, extrahált, mondhatni konvencionális spanyol vörös jó adag, közönséges fával, feketére érett gyümölcsökkel. Nekem nem sok karaktert sikerült felfedeznem benne. Belekóstolva érdemdúsabb: bár inkább sűrű, mint íz(aroma)gazdag, viszont elég kulturált, nem alkoholos, nem esik túlzásokba. A test is inkább közepes, mint nagy, és lendületben sem szenved hiányt. Ez egy jóféle, bár izgalommentes, tanninos-fás meleg klímás vörös. Az ár és a hájp felől közelítve csalódás.
11 pont (86/100), 13,5%, 18-19 euró. Nem egy nagy vétel.

Màquina & Tabla 2013, Toro

Viasszal kombinált parafa: az egyezményes természetesboros kézjegy. A képregényeket idéző címke is beleillik a képbe. Mondjuk szerintem piszok jól néz ki a palack. Ezzel azonban véget is ér a pozitívumok listája. Elsőre nem túl kifejező az illat, édeskés és érett. Levegőzve kinyílik, így meg már nem éppen tiszta: benzaldehid jön ezerrel, némi élesztő társaságában. Kóstolva nagyon rusztikus, az eleje édeskés-lágy, a közepétől meg szájösszerántóan fanyar/cseres. Édes-savanyú. Húzós, szétszórt, minden összetevője más irányba tart. Anyag van benne, élvezet nem sok.
Pontban:T (74/100). 14,5%, 18,5 euró. Újabb elkerülendő pince.

Ide még nem érkezett hozzászólás.

A bejegyzésekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Itt regisztrálhat.