Menü
Rövid URL

Nem értéknek, hanem átverésnek érzik a 10 ezer forintos tokaji aszút - Tóth Adrienn (Wineglass Communication)

T%c3%b3th adrienn 2
Tóth Adrienn

Az utóbbi években mely borvidék, ország vagy stílus volt a divat változásainak legnagyobb vesztese?

Néha már eljutok arra a pontra, hogy megsajnáljam a cabernet sauvignont, amelyet most fajtaként könnyen söpör bárki egy mozdulattal az asztal alá. Ha ma valaki elkezd belemászni a borvilágba, úgy utasítja el csípőből a cabernet sauvignont, a chardonnay-t vagy más közismert világfajtákat, amilyen határozottsággal korábban azt jelentette ki, hogy csak a csontszáraz vagy a barrique érlelésű bor lehet jó. Azaz tudatosság, átgondoltság nélkül. Az e trend fölötti kétségbeesés azonban valószínűleg azért lenne túldramatizált, mert a borkóstolókon, borbárokban és sajtóban megjelenő trendek általában sokkal gyorsabban váltják egymást, mint ahogy az a mainstream, hétköznapi borfogyasztásba begyűrűzne.

Mi lesz a következő nagy dobás?

Annak örülnék a legjobban, ha rá tudnánk ülni az egyediséget, különlegességet középpontba állító nemzetközi trendre, és itthon a kevésbé tudatos borfogyasztók széles körével, valamint külföldön a kereskedelemben, vendéglátóiparban, sajtóban dolgozókkal meg tudnánk ismertetni azokat a bortípusainkat, amelyek pont ennek felelnek meg. Na, ez tényleg nagy dobás lenne.

Ebből a szempontból pedig óriási jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a hazai közvéleményt képbe hozzuk. Amíg az átlag magyar nem értéknek, hanem átverésnek érzi a 10 000 forintos tokaji aszút, és a bikavérről szintén az alsó polcos kategória ugrik be, addig rengeteg még a munka. Mert a legautentikusabb marketing az lenne, amit mi is elhiszünk magunkról. Az kellene elérni, amilyen magától értetődő lelkesedéssel egy francia vagy egy olasz beszél a saját borairól.
Lehet, hogy kicsit eltávolodtam a kérdéstől…

Ha a nemzetközi trendeket vesszük figyelembe, elképzelhető, hogy azzal, ahogy felnő egy, a nemzetközi borvilágban otthonosan mozgó fogyasztói generáció, a boros trendek amplitúdója csökkenni kezd. Az interneten szabadon áramló információ terjedésével az 1990-es és a 2000-es évtizedekkel nyílt meg olyan értelemben a borvilág, hogy már nem tud egyetlen szakíró, magazin vagy kereskedő egy adott lokációban a borkedvelők körében olyan kizárólagos irányokat meghatározni, ahogy azt sokáig tehette.

Ezt bizonyítja az is, hogy miután túl vagyunk a bordeaux-i, a burgundi és a rhône-i fajták, majd a rajnai rizling divatján, nem látni új fajta berobbanását, inkább mindenhol a helyi fajták kerültek az érdeklődés középpontjába. Persze lehetőség lenne ezen a téren bőven, például szárazságtűrő spanyol vagy olasz szőlőfajtákkal, de ez nem igazán látszik teret nyerni, maximum Ausztráliában próbálkoznak ilyen újdonságokkal.

Valahol azonban mindez megnyugtató is. Lehet mindezt abból a szempontból nézni, hogy miután olyan sok mindent kipróbáltunk, visszatérünk a borkészítésnek ahhoz a klasszikus koncepciójához, hogy vannak termőhelyek és ezekhez jól illő szőlőfajták és borkészítési stílusok, amelyek egyre nagyobb bőségben érhetőek el a világpiacon. Ez a kép számomra közelebb áll a borok világához, mint egy öt-tíz évente teljesen megújuló portfólió, amely pont a tökéletesre csiszolást és az elmélyülést lehetetleníti el.

Persze még vannak olyan területek, amelyek nem robbantak be nemzetközileg, pedig lenne rá lehetőség, de a fent leírtak miatt nem biztos, hogy ezek már nagy port vernek majd fel. Ilyen lehet a minőségi csendes rozéborok divatja, amelyek a világ sok országában messze nem tartanak ott, ahol nálunk, pedig valószínűleg másoknak is esne olyan jól egy gyümölcsös rozé, mint nekünk. Ugyancsak bőven lenne tér az illatos fajtáknak és az édes boroknak az ázsiai konyhák előtretörésével, már ha az ilyen éttermek sommelier-inek figyelme nem forgácsolódna szét a potenciális italpárosítások kapcsán a szaké és más helyi italok, a sörök és a borok/pezsgők között.

Mit tart az utóbbi évek legbosszantóbb fejleményének a borvilágban?

Nem vagyok az a bosszankodó típus. A borról való gondolkodás és a borkészítés kapcsán pont annak örülök, hogy lassan már tudunk mérlegelni és harmóniába kerülni ahelyett, hogy egy véglet mellett törnénk pálcát. Ezt bizonyítja, hogy határozott iskolája van itthon a könnyed, egyéves időtartamra szánt és a telt, pörkölési aromákkal bíró fehérborok között egy elegáns, sem túl „reduktív érzetű” (értsétek jól), sem túl hordós aromatikájú, mégis tartalmas fehéreknek. Ahogy azt is jó tapasztalni, hogy a testes, komoly vörösborok mellett megjelentek a könnyedebb tételek, amelyeket sokkal egyszerűbb a mindennapi étkezésbe illeszteni.

Van azonban egy dolog, ami talán mégis bosszant, de ez inkább ágazati jelenség. Mégpedig az, hogy néhány szórványos példától eltekintve sok borvidék még mindig nem tesz a közösségi munkáért. Ha hiszünk abban, hogy európai bortermelő országként a termőhelyek adta terroiradottságok jelentik a fő erényünket, és valóban nem akarunk beállni a világ hipermarketes versenyébe, akkor a hazai borvidékeknek nagyon sok erőkifejtéssel azon kellene dolgozniuk, hogy kialakítsák saját karakterüket, üzenetüket. Most épp egy olyan időszakban élünk, amikor ez érdekli a világot. Lehet, hogy ez hosszú távon is így marad, lehet, hogy nem.

Mi a véleménye a parafadugóról és az alternatív zárási módokról?

Saját tapasztalatok szerint a parafadugókkal egyre kevesebb problémát érzek, így ezt a gyakran felhozott ellenvetést már kevésbé érzem kritikusnak, mint 15 évvel ezelőtt. Tény ugyanakkor, hogy a csavarzár otthoni, mindennapi borfogyasztási szituációban, amikor nem fogy el feltétlenül minden palack bontás után, olyan kényelmi faktort jelent, amivel nehéz versenyezni. Nálam otthon például egyáltalán nem könnyű egy – itthon most kifejezetten divatos – rajnais palackot dugóval, állítva visszarakni a hűtőbe.

Az utóbbi években a csavarzár terjedését tapasztalom, de azért ez részben valószínűleg a szilikondugók kárára is történik. Ennek a folyamatnak most az erősödését látom, bár azért itthon valószínűleg alaposabban meg kell ismernünk még a technológiát, hiszen míg osztrák borok esetében nem jellemző, itthon gyakori, hogy a csavarzáras palackok közvetlenül a kinyitás után pár percig fülledtek, így induláskor nem a legszebb arcukat mutatják.

Van-e titkos kedvence? (Azaz olyan borvidék, fajta vagy stílus, amely iránti rajongását mások nem osztják.)

Örülök annak, hogy egyre többször lehet Piemontről hallani. A legtöbb esetben – és ez tulajdonképpen egyáltalán nem meglepő – a borvidék csúcsborairól, a barolóról és a barbarescóról beszélünk. Nekem nagy kedvencem erről a borvidékről a barbera, amely számomra kicsit a kékfrankos lelki testvére olyan értelemben, hogy közepes testű – legalábbis a nebbiolóhoz képest –, és inkább savakra, mint tanninra hangolt borokat ad. Plusz bónusz, hogy míg a barolo és a barbaresco borok piacra kerülésük után még hosszabb palackos érlelést követelnek, a top dűlőszelektált vagy más módon kiemelt barberák hamar jól fogyasztható állapotba kerülnek.

Az utóbbi néhány évben mi volt a legfontosabb változás a borfogyasztási szokásokban?

Olyan, mintha lassan nyitottabb hozzáállással kezdenénk bontogatni a régebbi évjáratokból származó, elfektetett palackjainkat. Volt korábban olyan közhangulat itthon, amikor a legfrissebb, gyümölcsös jegyek eltűnése után mindenki kötelességének érezte, hogy halálos ítéletet mondjon borokról. Látok egy elmozdulást afelé, a komolyabb borkóstolási tapasztalatokkal a hátunk mögött, hogy már nemcsak az elsődleges, gyümölcsből származó és a másodlagos, a borkészítésből eredő aromákat tudjuk értelmezni, hanem a palackos érlelés hatását is.

Ha kereskedő lenne Magyarországon, akkor a kínálat mely kategóriájának erősítésében látná a kitörési pontot 2017-ben?

Kasszát nem biztos, hogy robbantani lehet vele, de a pezsgő kategóriában bőven látok még piaci lehetőségeket – mind belföldi, mind nemzetközi értelemben. Valószínűleg még sokkal több olyan hétköznapi vörösborra is igény lenne itthon, amelyik nem vág haza egy margherita pizzát vagy egy rakott krumplit. A magyar bortermelők részéről figyelnék, mert míg fehérekkel és rozékkal kitöltjük a mindennapi borok mezőnyét, addig lehet, hogy a könnyed vörös kategóriába beszivárognak az alap bordeaux-ik vagy a spanyol tempranillók, nem is beszélve az újvilági tételekről.

Borszerető külföldi ismerősének milyen magyar bort vinne ajándékba (maximum 2 bor)?

Tokaji aszút és egy dűlő- vagy más módon szelektált kékfrankost.

3 hozzászólás

A bejegyzésekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Itt regisztrálhat.

hegyljai

Ez így szépen folyamatosan igaz, és helyes. De most az lenne a kérdés, a közvetlen eladásra, vagy a közvetlen megrendelésre, hogy hány palackból lenne direkt cash-flow? :)

VargaZoltan

Gratulálok a megnyilatkozásához, legyen a vendégem a Balatonfüred-Csopak borvidéken ......egyeztessünk időpontot ...

tannin

Borrokonra találtam. :) Egy piemonti kóstolón egy Barbera d'Alba Superiore-t választottam ki kedvencemnek a Vajra-tól és "természetesen" nagyon szeretem a kiváló kékfrankosokat.