Menü
Rövid URL

Pincho Aréna II.

La cuchara
Étel, amiért ölni lehet, és kis híján kell is - La Cuchara (fotó: itscliff.files.wordpress.com)

Amikor a mérlegelési szakaszban azon töprengtem, hogy öt díszdobozba zárt pár esténként mégis hogyan borozhatna együtt, kézenfekvő megoldásként a borbár kínálkozott. Pusztán a borlap alapján a pincsó bárok is szóba jöhettek volna, de a helyszínen hamar kiderült, hogy ezek valójában állóvendégre optimalizált söntésszabásúak, ahol nincs helye a preciőz piszmogásnak, az egy főre jutó tér annyi, amennyit a pultnál kiszorítunk: könyöktől könyökig, válltól vállig. A helyért meg kell küzdeni, a sorunkat ki kell várni, különösen, ha tizenegyen vagyunk. (Amelyik bár alaptérfogatra nagyobbacska, abba egy aprócska éttermet is beszorítanak, ide azonban a kóstolómenü vállalása a belépő, és mi ilyen szintű elkötelezettségre még nem érettünk meg.)

Donostiában könnyebb Michelin-csillagos éttermet találni, mint borbárt (igazából van itt egy hibrid legenda, a Rekondo, a pincéje miatt híres étterem, de ez szétfeszítette volna a költségvetés kereteit). A két-három jelöltből végül annál kötöttünk ki, amelyik rendszeresen küld magáról online életjelt. Az Essencia az óvárostól távol, a szörf-öböl mögött található. A hangulat és a berendezés egy úttörőtábor menzáját idézi, ám a fiatal sommelier határtalan lelkesedésének és a kiváló boroknak köszönhetően nekünk mégis sikerült kétszer három kellemes órát eltöltenünk itt. Amíg kezembe nem nyomták a borlapot, viszonylag felkészültnek hittem magam, aztán ahogy lapoztam, úgy porladt el az önérzetem. Ismerős nevet kizárólag külföldi borászatok között találtam. Spanyol ágon ismertséghez legközelebb akkor jutottam, amikor az összesen két riojai borászat egyikéről kiderült, hogy a CUNE hajdani főborászának nyugdíjas kori projektje.

Vagyis az Essencia igazából azoknak szól, akik már mindent tudnak a spanyol borról, de még nem unják. A tucatnyi kóstolt bor alapján azt a következtetést szűrtem le, hogy itt is a túlérettség a legnagyobb mumus, a listázott borászatok az „inkább egy héttel korábban, mint egy nappal később szüreteljünk” világtrendet követik. Néha jól esett volna több báj és háj, kevesebb sav és ín, de a spanyol bornak ez az arca sem csúnya. Két nevet jegyeztem meg: Trio Infernal (észak-róni franciák fiókvállalkozása Prioratban) és Vinyes d’en Gabriel (Montsant). Ez utóbbitól a 2010-es Cuvilà garnacha klasszikusnak tűnt, amit feltett szándékom itthon, diófa alatt is kipróbálni.

Riojában két pincét látogattunk meg. Nem egészen igaz, de nem is vállalhatatlan nagyotmondás: az első a legrégibb és legismertebb, a második a legkisebb és legismeretlenebb. A Lopez de Heredia – ejtsd: lopederediá - sokak szerint a legnagyobb presztízsű riojai borászat. Egy élő kövület, termelő múzeum. Rioja hőskorának technológiáját konzerválták, ami nagyjából annyit tesz, hogy ma is az 1850-ben hipermodern bordeaux-i know-how-t működtetik (l. fenti videó). A 2 órás pincelátogatás okos konstrukcióban érhető el: 30 euró per fő, de ezért végigvezetnek a teljes munkafolyamaton a kádárüzemtől a hordós érlelőig, a végén megkóstolhatunk 3 bort, kapunk hozzá jamon-korcsolyát, és megajándékoznak egy palack Vina Tondonia Reservával, ami önmagában 23 euró, így gyakorlatilag ingyen van az egész túra. Anélkül, hogy elvesznék a részletekben, sokat elmond a hozzáállásról, hogy az egyéves érlelés után piacra bocsátható crianzában náluk 2008 az aktuális évjárat, a három évesen piacra dobható reservában 2004, az ötévesen piacra dobható grand reservában pedig 1995. Ami az eredményt illeti, maradjunk annyiban, hogy a magunkféle gyüttment bekóstolóknak inkább intellektuális élmény, mint felhőtlen érzékszervi öröm.

Rioja felvirágzása a XIX. sz. utolsó negyedére tehető, amikor alig néhány évvel azután, hogy egy-két frissen alapított borászat átvette az akkor legkorszerűbbnek számító bordeaux-i technológiát, a francia borászati ágazatot haza vágta a peronoszpóra, majd a filoxéra. Ami a franciáknak az apokalipszis volt, az a riojai borászatoknak maga az eldorádó. Millió literszám készítették az utángyártott bordóit és burgundit. Ebben az időszakban jött létre a ma is ismert borászatok nagyrésze (a Lopez de Heredia alapítási éve 1877), és az ekkor megszerzett szaktudás és kialakított stílus közel száz évig tartotta lendületben a borvidéket. A minőség csak 1975 környékén kezdett hanyatlani, amikor átálltak a tömegtermelésre, és lejöttek a domboldalakról. 1995 körül ismét Bordeaux adott ihletet: becsvágyó milliárdosok korszerű technológiával, francia tölggyel és hozamkorlátozással parkerizált borok készítésébe fogtak. Az utóbbi egy évtizedben Rioja ismét szárnyal: a modernek szelídültek, a tradicionalisták tanultak. A forradalom és konszolidáció eredményeként a Rioja név újra fényesen ragyog: a Wine Spectator 2013-ban a CVNE Imperial Gran Reserva 2004-est választotta meg az év borának, a Decanter 2013-as Top 50 válogatásában az első a Faustino Gran Reserva 2001-es lett (az első tíz helyezettből egyébként öt spanyol).

Merino tasting room
Miguel Merino kóstolóterme (fotó: 1winedude.com/tasting-miguel-merino-recent-releases-in-rioja-alta/)

Míg a Lopez de Herediánál minden a történelemről és a hagyományról szólt, Miguel Merinónál minden a borról és az örömről. A magunkfajta hiperracionalistáknak dupla élvezet: egyrészt bebizonyította, hogy okos ember gondos munkával egy évtized alatt eljuthat egy ilyen nagyhagyományú borvidéken is a legjobbak közé, másrészt a borok annyira mámorítóak voltak, hogy 20 perccel a kóstoló kezdete után már úgy éreztük, hogy ide születtünk, és Miguel Merino rég nem látott gimnáziumi osztálytársunk.

A birtok 10 hektáros, a legidősebb ültetvény 1931-es telepítésű, a legfiatalabb 1988-as. Az első bor 1994-ben készült. Fajélesztőt nem használnak. A stílus „felvilágosult hagyományos”, aminek egyik érdekes megnyilvánulása, hogy a hordók dongái amerikai tölgyből, a fenék franciából készül (Riojában a hagyományos vagy modernista hozzáállás gyakorlatilag abból leszűrhető, hogy milyen fát használnak: ha amerikait, akkor hagyományos, ha franciát, akkor modern). A borok elegánsak, életteliek, zamatban és árnyalatokban gazdagok. (Érdemes elolvasni, hogy az általam etalonnak tartott K&L Wine Merchants alkalmazottai hogyan áradoznak a 2006-os Reserváról.)

kimeríthetetlen fantázia - A Fuego Negro

Végül néhány praktikus tanács azoknak, akik kedvet kaptak San Sebastiánhoz.

Piac: mi két helyen voltunk visszajáró vendégek, az egyik a Mercado San Martin, a másik a jóval nagyobb és híresebb La Bretxa.

Csemege: A helyi Culinaris - a módosítandók módosításával - a Don Serapio.

Borok: A Covylsa egy helyi bordiszkont és áramütés: megrázó, hogy Spanyolországban milyen olcsó a minőség. Az egyik kedvenc alap-riojám, a Vina Pomal itt €5.60. De az is tanulságos, hogy a Vina Tondonia Reserva a pincénél €23, itt €16.80.

Bárok: ha igazán kóstolni akarunk, akkor a déli nyitvatartás a megoldás, este garantált a dzsungelharc. Hárompontos értékelésben, mi ilyennek találtuk azt a maroknyi bárt, amit úgy-ahogy megismertünk.

Hidalgo 56: pincsó: 2; hely: 1 (a konyha remek, de a hely, a kiszolgálás lelombozó)
Bar Sport: pincsó: 1; hely: 1 (tipikus őshonos, semmi cifrázás)
Borda Berri: pincsó: 2 1/2; hely: 1 1/2 (kultuszhely, mi talán rossz pillanatban nyitottunk be)
La Vina: pincsó: 2; hely: 2 1/2 (remek hangulat, pörgés és nyüzsgés, jó borok)
Casa Urola: pincsó: 3; hely: 1 (kiemelkedő konyha, szomorú körlet)
Bar Zeruko: pincsó: 2 1/2; hely: 3 (a legjobb kompromisszum)
A Fuego Nuegro: pincsó: 3; hely: 3 (modern és leleményes (l. videó), lenyűgöző hely)
La Txuleta: pincsó: 2; hely: 3 (az őslakosok kedvence)
La Cuchara: pincsó: 3; hely: 2 (csak melegétel, de az mennyei, esténként bozótharc)

Kávé: Szerencsére a craft kávé hullám Donostiát is elérte, így van hol jól kezdeni a napot (vagy folytatni bármikor). Az Old Town Coffee a San Martin piacon egy nagyobbacska pult, ami mögött a végtelenül segítőkész brazil tulajdonos, Ricardo Knabben dolgozik.

2 hozzászólás

A bejegyzésekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Itt regisztrálhat.

rszabi

Folytatás nem lesz?
Reméltem, hogy ez is kitart majd 12 részig, mint anno az "így utazunk mi" :)
Érdekes volt, szívesen olvastam volna még tovább.