Menü
Rövid URL

Szép új világ, avagy az érettség dicsérete

Az egyik első bor, amelynek tartósan a hatása alá kerültem, olcsó chilei carmenere volt. Méterekről sűvített belőle a zöldpaprika, mai fejjel azt mondanám, zsíroskenyérhez eszményi kísérő. Akkor azonban végtelenül eredetinek tűnt, és hónapokig tervezgettem, hogy Chilébe utazunk nyaralni, carmenere-t nyakalni. Aztán ahogy bővült a chilei repertoárom, a sok kis csalódásból csömör kerekedett, és az elmúlt tíz évben Chile már negatív előjellel szolgált biztos pontként: kóstolhattam bármit tőlük, soha nem tetszett.

Turley
Újvilági öregtőkék - Turley zinfandel (fotó: www.dianaswineblog.com)

Az amerikai borokkal nem éltem meg ilyen fordulatot, azokat már teljes sznob vértezetben vártam: ütöttem a barrik- és az alkoholszörnyet, imádtam a savistent. A sors úgy hozta, hogy egészen nagynevű kaliforniai és washingtoni borászatok értékes borait kóstolhattam, de dolgozott bennem az óvilági dölyf: természetes, őszinte, kézműves bor kizárólag Európában készül, terroirt kizárólag Európában dobott felszínre a földtörténet. A kóstolási tapasztalatok aztán aládolgoztak ennek a meggyőződésnek, bár a fenti jelzőket csak becsípve vagy négyszemközt suttogva merném használni. Változást Ausztrália és Új-Zéland sem hozott (az előbbiben Kalifornia karikatúráját láttam, utóbbit sótlan óvilág-epigonnak könyveltem el).

Az elmúlt egy hónapban azonban kiszínesedett a sakktábla. Az első anomália, úgy egy éve, egy Stag’s Leap Cask 23 formájában jelentkezett, de azt még könnyű volt annyival elintézni, hogy egy észlelés, nem észlelés. A talaj három héttel ezelőtt mozdult meg a talpam alatt, amikor egy kaliforniai tematikájú kóstolón előbb egy Hirsch Chardonnay, aztán egy Turley Zinfandel, végül egy Forman Cabernet Sauvignon duplázott: nemcsak önmagukban bizonyultak értékes és élvezetes bornak, hanem egyértelműen elhomályosították a melléjük rendelt európai etalonokat. A chardonnay klasszikus szépség volt, európai egyensúllyal és frissességgel, a zinfandel lehengerlő gyümölcsbomba, ami lenyelte a 15 és feles alkoholt, a cabernet pedig színtisztán hozta azt a nemességet, amire ez a fajta képes, ha az időjárástól mindent megkap.

A tervezett móresre tanítás elmaradt: az óvilágiak minimum maszatosnak tűntek mellettük (borderline selejtesnek), és sem egyensúlyban, sem komplexitásban nem tudtak pluszpontokat szerezni. Egészen biztosan lehetett volna szerencsésebb kézzel is válogatani, valahogy mégis az a gyanú vert fészket bennem, hogy tízből kilencszer a konklúzió hasonló lenne. Ilyen borok után könnyebb megérteni, hogy miért nyernek a kaliforniaiak vakteszteken a legjobb európaiakkal szemben is.

Trapiche
Trapiche Terroir Series (fotó: www.bkwinetours.com)

A múlt hétvégén aztán újabb sokk ért. Ezúttal Argentína irányából. Baráti körünkben egyetlen rajongója van Argentínának és a malbecnek, és ritkán adódik alkalom arra, hogy a kedvére tegyünk. Ezúttal azonban szabad rablás volt, egy borgyűjtő barátom hívott le a színültig töltött pincéjébe, hogy borokat válogassak az estéhez. Az alaptematika Spanyolország volt, amit egy német riesling és egy argentin malbec színezett. Az egy malbecből aztán három lett: a társaság mérete eleve dupla palackokat kívánt, és még éjfél előtt a ráadást is megszavaztuk. A három malbec valójában három különböző dűlőből származott, a Trapiche ‘Terroir Series’ 2009-es triója: Vina Jorge Miralles, Finca Suarez Lastra és Vina Domingo F. Sarmiento. Argentínában 2009 környékén még úttörő kísérletnek számított – vagy parasztvakításként hatott - a dűlőválogatás, a Trapiche (ejtsd: trápicse) pedig egy olyan méretű konglomerátum, hogy ha nekem kellett volna online tájékozódással bort választani, nagy ívben elkerülöm.

Az első két korty után azt mondtam, hogy én ennyire gyümölcsös vörösbort még életemben nem ittam. Ilyenkor szokott eszembe jutni az a suta szentenciám, hogy az érettségnek nincs ellenszere. Tudom, hogy bármiből megárt a sok, és az alkohol fed, butít, részegít, de van a kényeztetésnek az a szintje, amikor leesik a szemüveg, kócos lesz a hátrafésült haj. Érettség (gyümölcs) és érettség (kor), hibátlan kivitelezés, gyümölcshegyek, simogató tannin találkozik ezekben a borokban. És szó nincs arról, hogy elérhetetlenek vagy megfizethetetlenek lennének. A Veritas forgalmazta őket, a legkevésbé tetszetősből még maradt hírmondónak (ha hihetünk a honlapnak). (Egyébként a Vega Sicilia újvilágiasra hangolt torói bora, a Pintia volt a másik közönségkedvenc. A 2010-es évjárat ereje teljében van, komplexebb és strukturáltabb, mint a Trapichék, de az a kerekség és simulékonyság nincs meg benne, ami azokat jellemezte.)

Annyi év újvilág becsmérléssel a hátam mögött el kellett gondolkoznom, hogy miért lettem most fogékony ezekre a borokra. Az ember szeretné azt hinni, hogy elfogulatlanul, zen-szerű nyugalomban, hatás-vákuumban kóstol, ami nyilvánvalóan önáltatás, pláne, ha társaságban vagyunk. Aztán az ízlésünknek is van saját története: rajonghatunk valamiért azért, mert most fedeztük föl, és legyinthetünk valamire azért, mert már túl hosszan rajongtunk érte. Az én spanyol-fordulatom pl. tagadhatatlanul átállította a számban az alap-pH-t, más fogalmam van az érettségről ma, mint volt három évvel ezelőtt. A szubjektív esetlegességeken túl az is könnyen elképzelhető, hogy az elmúlt tíz évben az újvilági borok rohamtempóban fejlődtek. De ha igaz az, hogy hatások és ellenhatások pofoznak jobbról balra, akkor az érettség dicséretét mindenekelőtt az éretlen magyar borok váltották ki belőlem. Se szeri, se száma a közelmúltban kóstolt savanyú hazai boroknak. 2013-asok, 2014-esek, sőt, a látszólag kedvező időjárást hozó 2015-ben sem sikerült mindenhol eljutni az érettségig.

Muthenthaler
Hiába szép - Martin Muthenthaler szőlői Wachauban (fotó: www.paasburg.de)

(Márpedig éretlen szőlőből készült borokkal nem lehet nagyot gurítani. A napokban kóstoltam egy fontos magyar borász 2015-ös borait. Ő azt a célt tűzte ki, hogy az elegancia reményében korábban szüretel, és vállalja az esetleges aromaszegénységet. Szerintem ezzel önszántán kívül tökéletes demonstrációs eszközt hozott létre annak szemléltetésére, hogy mit jelent az éretlenség, illetve miért nem érdemes ideológiai alapon bort készíteni. Az alkohol kétségtelenül alacsony, az aromaszegénység azonban sokkoló, és ilyen savhangsúly mellett eleganciára esély sincs. Szinte fáj inni belőlük. De ugyanígy jártam a Veyder-Malberg-féle „szüreteljünk mindenkinél korábban” vonalba beleálló Martin Muthenthalerral is, akinek a borait csak azért kóstoltam meg az idei a VieVinumon, mert Stephan Reinhardt lecövekelt a standjánál.)

Mostanra az a kép alakult ki bennem, hogy túl hamar szálltunk fel a „Menekülés lekvárországból” expresszre. Az érettség elérése egyáltalán nem annyira magátólértetődő nálunk, hogy a túlérettséggel kellene egymást riogatnunk. Bejött két olyan évjárat (2013 és 2014), amit igazán nem lehet besorolni „a globális felmelegedés hatására szaharai hőség tombol a Kárpát-medencében” fejléc alá, és a vörösborok fele zöld, különösen a kadarkák és a kékfrankosok.

Végül egy figyelmeztetés magamnak: ne becsüld le a technológiai tisztaság jelentőségét! Én a kézműves ethoszban nőttem fel, és egyáltalán nem biztos, hogy valaha kinővök belőle. Vagyis nem érdekel a technológiailag elért technológiai tökéletesség. De az maga a csoda, amikor egy nagy egyéniség egy dalt nemcsak kifejezően énekel, hanem minden hangja a helyén van. Ilyenkor mások intonációs hibái felnagyítódnak és fájdalmasan visszhangzanak.

4 hozzászólás

A bejegyzésekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Itt regisztrálhat.

akov

Mind 2013, mind 2014 igen meleg évek voltak, perzselő augusztussal, majd előbbiben korai faggyal, utóbbiban hatalmas esővel a Dunántúlon. 2014-ben lehetett szó kármentésről, 2013-ban kevésbé.

Amúgy minden borvidék és termelő függő, nem tartom jónak a sarkos általánosításokat. Pl. én kóstoltam 14-ből, a Dunántúlról (!) és nem is Villányból vagy Szekszárdról komoly cabernetet, ami közel szuperérett volt. Hogyan lehetséges mégis ez? Hát úgy, hogy a szeptember eleji nagy esők után országosan nagyon jó idő volt, a cabernet pedig akkor zöld ízű és kemény.

Hapci

Ki az a fontos magyar termelő?
A költői kérdés után azon merengek, hogy szegény, (itt is) sokat szapult nagyborászaink tán épp kijönnének a lekvárból (v.ö. BJ és TF), mire már megen' fáziskésésben lesznek?
Elegancia-párti kisborászaink (rosszlelkek szerint a Sensodyne szponzorálja őket) meg netán szívóágra kerülnek?
Komolyabbra fordítva, már a feszt "lekvározást" (á la Bonkowski) se értettem, hiszen nagy beltartalom/alkohol mellett is lehet jó egy bor, a mai elegancia-korszakban meg időnként azt érzem, hogy sokat dicsért borászok vöröseiben egyszerűen nincs tartalom, annyira "elegánsak".

dagadtos

Régen azért sokszor zavartak az ilyen 15-ös alkoholok. Én két bort kóstoltam a 2015-ös Veyder-Malbergek közül (világos, hogy arról nem írtál, de az ő stílusáról igen), mindkettő jó volt, a Bruck riesling inkább kiváló, mint jó. Azért őszintén remélem, hogy a következő nagy korszakod nem a Champagne lesz...

HattoriHanzo

Nekem is piszkálja a fantáziámat a malbec, így beszereztem egy palack félhazait. Valaki kóstolta már a 2010-es Haraszthy Fantástico-t?
A borász magyar, a bor viszont Mendozában készült - kíváncsi vagyok, hogy mennyire fognak visszaköszönni a cikkben leírt jellemzők.